Félelmek, ijesztő helyzetek...

/Először is sajnálom, hogy ilyen rég írtam utoljára, csak hát mondhatni, elfoglalt voltam... Most is az vagyok, de azért majd hébe-hóba írogatok! :) Visszajelzéseknek továbbra is örülnék! :) köszönöm/ 

És íme a mai téma:

Egy kis sztorizgatás alacsony és magas vércukrokról, ahogy én megéltem őket

Én alapvetően elég derűsen látom az életet, a cukorbetegséget elfogadtam, és elég jól együtt tudok élni vele, minden szabályt betartva. Viszont a szabályok betartása nem jelenti azt, hogy nem történhet baj... A vércukorszintre lényegében minden külső-belső, testi-lelki tényező hatással van. Eltérő és kiszámíthatatlan hatással. Így tehát hébe-hóba túl magasak, hébe-hóba pedig túl alacsonyak a vércukor-értékeim, amiket természetesen mihamarabb korrigálni kell, különben rövid- és hosszú távú következményekkel is számolhatnék.

Az alacsony a félelmetesebb (és rövidtávon a veszélyesebb is), viszont hosszú távon a magas is nagyon veszélyes, rövid távon pedig néha nehezebb korrigálni, mint az alacsonyt. Korrekciónál pedig az az alapelv, hogy minél gyorsabban, de ne túlságosan. Vagyis ha magas a vércukrom, mihamarabb normál értékre kell hozni, de úgy, hogy utána ne legyen túl alacsony, ezzel átesve a ló másik oldalára. Ugyanígy működik ez alacsonynál is, nem szabad túlkorrigálni, mert akkor aztán magas lesz, és szenvedhetek azzal. Természetesen, amikor épp rosszul vagyok valamelyik miatt, nagyon nehéz arra figyelni, hogy elég már, amennyit ettem, vagy nem kell több inzulin, csak meg kell várni, hogy hasson...


Ha magas a vércukrom, (egy pont fölött) extra inzulint szoktam beadni, illetve iszom sok-sok vizet viszonylag gyorsan (néha beválik, és gyorsabban/jobban hat tőle az inzulin), meg van, hogy nekiállok mozogni valamit. A rossz az, amikor minden ok nélkül napokig magas a vércukrom, én pedig kénytelen vagyok küzdeni ellene, és ez minden mástól elszipkázza az energiáimat, tehát nem elég, hogy fizikailag kikészít, de még "lelkileg" is, hiszen ilyenkor ebben nincs semmi sikerélmény, és ugyanakkor erről nem én tehetek... vagy az időjárás, vagy a hormonok, vagy ki tudja, minden esetre ilyenkor is rájövök, hogy vajmi kevés kontrollom van a saját testem felett, és ez általában eléggé elkeserít. Azokon a napokon mindig kilátástalan, hogy valaha is jobb lesz. Aztán viszont pikk-pakk, ahogy jött, el is tűnik ez a magas vércukorszintes periódus, és visszaáll normál szintre, mintha csak egy rossz álom lett volna, és utána mindig megkönnyebbülés, amikor már második napja erőlködés és szenvedés nélkül mérek normál értékeket. Mondjuk elég vicces, amikor egy-egy magasabb periódus közepén kénytelen vagyok megkérni a tanárt, hogy hadd mászkáljak ki vízért, és igyak lényegében az egész óráján... de elfogadják... igazából kénytelenek elfogadni.


Az alacsony vércukorszint irtó ijesztő tud lenni, és ugyanakkor elég viccesen nézhetek ki olyankor... Nem hiába kaptam még annak idején egy kártyát, ami a következőképp kezdődik: "CUKORBETEG VAGYOK! Ha viselkedésem furcsának tűnni (mintha ittas volnék),...".
Na de először is arról, milyen az, mikor alacsony a vércukrom: szédülök (de nagyon), erőtlen vagyok, remeg és zsibbad mindenem egyszerre, kiver a hideg veríték, és egy idő után homályosan látok, néha ingerlékeny és éhes is vagyok. Nagyon pocsék érzés. Na és mindemellett nagyon belassul az agyam, nem tudok sok felé koncentrálni, sőt egy felé is nehéz, és az az egy általában az, hogy "kaját nekem, de mihamarabb!". Beszélni vagy gépelni nem tudok, vagyis igen, de a mondatszerkesztéssel, illetve a hangok egymás után fűzésével komoly gondjaim szoktak lenni néha.

A kevésbé vicces sztorik közül való az a kettő, amikor lényegében ugyanaz történt: Egyedül voltam itthon, vacsorához készülődtem. Vércukrot mértem, beadtam az inzulint, kimentem a konyhába a vacsiért. Valamiért gyorsabban hatott az inzulin, mint szokott, és még kaja közben lecsapta a vércukromat, és - ugyan, már befejeztem az evést, vagy legalábbis a nagy részét -, mégis irtó rosszul lettem, úgyhogy egyik alkalommal tejet, másodszor pedig szőlőcukrot ettem (ezek gyorsabban felszívódó szénhidrátok, int egy átlagos vacsorám, főleg a szólócukor), és vártam a hatását... közben forgott a világ, elnyúltam az ágyon, és megragadtam a Gluca Gen-t, illetve kinyitottam az ajtót, mert első alkalommal még belülről benne volt felejtve a kulcs, hogy Anyu bejusson... Na most kevés pocsékabb dolog van a világon, mint úgy egy órán át feküdni az ágyon, úgy, hogy forog minden körülöttem, reszketek, homályosan látok, és szorongatom a Gluca Gen-emet, mert arra gondolok, hogy ha Anyu hazajön, és nem volnék magamnál, legalább azt ne kelljen keresgélnie... Aztán persze egy idő után jobban lettem... Viszont az első után beszereltettünk itthonra házi jelzőrendszert, amin egy közeli központba tudok egy gombnyomással beszólni, akik azért hamarabb itt vannak, mint Anyu a munkahelyéről bkv-val... Emlékszem, a második ilyen alkalommal mértem az eddigi legalacsonyabb vércukor-értékemet, 1,6 mmol/l-t... na az ijesztő volt!

Volt persze viccesebb jelenet is! Akkor nem volt ilyen rémítően alacsony a vércukrom, csak épp annyira, hogy az épp elég volt, és közben egy betévedt bogárral kellett küzdenem a szobámban. Na már most, én eleve "félek" az ilyen pici, repülő élőlényektől, az alacsony vércukor pedig azt eredményezte, hogy fogtam a célszerszámot (újságpapírt) a kezemben, a szoba sarkából szemmel vertem az állatot, és nem tudtam abbahagyni a röhögést. Végül az állatot elintéztem, és ettem valamit.

Természetesen, ahogy magas vércukros periódusok vannak, úgy alcsony vércukrosak is. Egy ilyen alkalmával volt, hogy éjszaka, csak úgy megmagyarázhatatlanul felébredtem, pedig én általában nagyon jó alvó vagok (ez mondjuk valószínűleg a fárasztó életvitel eredménye lehet), így hát csodálkoztam rendesen, de végül úgy döntöttem, ha már ébren vagyok, kimegyek mosdóba. Visszatérve eszembe jutott, hogy akkor már megmérhetném a vércukromat is (néha kell úgyis éjszaka is mérni), de ezzel a lendülettel el is kezdtem lebeszélni magam erről a gondolatról, mondván, akkoriban úgyis többet mértem, mint alapvetően kellett volna, és biztos csak a paranoia beszél belőlem... végül mártem... azt hiszem, 2,3 mmol/l körül volt, ami nagyon alacsony... de lehet, hogy 3,3 volt.. mindegy, mivel az is bőven elég alacsony... Akkor persze szőlőcukor meg plusz szénhidrát, és aztán feküdtem csak vissza. Azonban eztán elgondolkoztam, mi lett volna, ha akkor végül úgy döntök, hogy nem mérek?! Lehet, hogy reggel már nem keltem volna fel? Nem tudhatom... Viszont az tény, hogy ez után egy jó ideig konkréten voltak esték, hogy rettegtem lefeküdni aludni, mert nem tudtam, mit hoz az éjszaka. Olyankor még annyira sem lehetek ura a szervezetemnek, mint ébren... Valószínűnek tartom, egyébként, hogy akkor éjjel a vércukrom miatt ébredtem fel, és nem tartom kizártnak, hogy ha máskor alacsony volna, akkor is felkeltene, de ebben nem lehetek biztos, ahogy abban sem, hogy ha fel is keltene, ezt mennyire alacsony vércukorértéknél tenné, és hogy ehhez mennyire kéne éberen aludnom... túl sok tényező befolyásolná ezt a folyamatot!
Igazából erre volna jó az olyan állandó vércukormérő, amit - tudtommal - egyelőre csak Amerikában forgalmaznak, és nem csak rögzíti a vércukorértékeket, de túl alacsony vagy túl magas határ elérésekor pittyeg, azaz figyelmeztet is... Egyelőre csak álom... majd egyszer!


Na szóval lehet ilyen alacsony / magas vércukrokkal érdekes szituációkba kerülni. Utólag vagy jó elmesélni őket, mert extrémek, vagy jókat lehet nevetni rajtuk, de persze csak akkor, ha közben észnél vagyok, és így viszonylag gyorsan túl tudok lenni rajtuk... persze ez azért van, hogy órákban, van, hogy napokban mérhető!


Ha addig nem tudnék írni, Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Esztendőt kívánok mindenkinek! :)

(u.i.: Mikulás bácsi természetesen nekem is hozott Mikulás-csokit és szaloncukrot is, csak diabos verzióban ;) finomak voltak, nagyon! )
 
Lexa :)