A kezdetek II.

Mik is voltak a tünetek? Hogy fogadta a környezetem?

Írtam az előző részben, hogy Anyukám vette észre a tüneteket, emiatt nem úgy kerültem kórházba, hogy elvesztettem az eszméletemet, vagy hasonló, hanem csak szépen besétáltunk, mert tudtuk, hogy baj van. Hát íme, miket is látott Anyukám:
Rettentően sokat ittam, vizet, teát, mindent, rengeteget. Sokszor néhány óra leforgása alatt elfogyott 2-3 liter tea. Nyilván sokat jártam WC-re is, sőt még éjszaka is felkeltem miatta, ami egyébként azelőtt se volt, meg azóta sem jellemző rám. Az éjszakák kellemetlen része lett még, mikor arra ébredtem, hogy begörcsölt a vádlim, és ez rengetegszer előfordult. Emellett nem csak szomjas, de éhes is voltam, farkaséhes. Minden nap kétszer-háromszor vacsoráztam és elég emberes mennyiségeket. Nagyon sokat ettem, ennek ellenére viszont fogytam. Nagyon vékony voltam, szinte csont és bőr. És ami még ijesztő volt, nagyon fáradékony voltam, nem volt semmi erőm. A 3. emeleten lakunk, a házban nincs lift. Akkoriban egy kész kihívás volt felmászni idáig. Minden lépcsőfordulónál megálltam, lihegtem, erőtlen voltam. Egy idő után nem csak fáradékony, de aluszékony is lettem. (Azt hiszem ekkortájt kezdett Anyu gyanakodni.) Volt olyan nap, Ő kint főzött a konyhában, nekem pedig takarítanom kellett volna a szobában. Nem volt bent, nem látta, mit csinálok, de kíváncsi volt, így időnként bekiabált, miközben kevergette a főzeléket, hogy mit is csinálok, hogy áll a portörlés, csinálom-e, halad-e, hasonlók... Én eközben a hintafotelbe huppanva jó mélyen aludtam. Mikor kiáltott, összekaptam magam, mert tudtam, hogy haladnia kéne a takarításnak, és már válaszoltam is "Persze...", "Mindjárt kész...", "Azonnal...", és ezzel a lendülettel általában kinn termettem a konyhában, ittam egy kis teát, vissza a szobába, törölgettem picit, majd megint bealudtam.

Míg kórházban voltam, az élet nem állt meg, így mikor kikerültem, vissza kellett zökkennem bele, és persze mindenkivel tudatnom, mennyire megváltozott az életem, miért kell időre ennem, miért ehetek órán is, mit kell tenni, ha rosszul leszek, és minden egyebet. Az akkori osztályom egész jól fogadta, egy-két ember néha kérdezett ezt-azt, aminek kifejezetten örültem, de alapvetően tényleg elfogadták, és ennyi volt.

A szoros időbeosztás miatt a jazz-balett, ahova akkoriban jártam nem fért bele az időmbe, meg amúgy is kezdtem már kinőni a csoportot, úgyhogy kerestem új tánccsapatot, ezúttal hip-hopposat (azóta is ott táncolok), ők eleve úgy ismertek meg, hogy cukorbeteg voltam, később jöttem rá, milyen különös is, hogy nekik például fogalmuk sincs, milyen voltam a cukorbetegség előtt...
 
A diagnosztizálás előtti nyáron két táborban voltam.
Az egyikbe már rég óta jártam, ez volt a L.É.O.E. tábora (ez egy lisztérzékeny gyerekek számára szervezett tábor), így hát következő évben írtunk a szervezőknek, akik készségesen azt válaszolták, meg tudják oldani így is, hiszen az egyik konyhás-néni lánya már sok éve cukorbeteg. Tehát mentem a táborba a következő nyáron is, viszont tudni kell, hogy nem minden cukorbeteg tartja be a diétáját kellően szigorúan, illetve vannak dolgok, amiket ez vagy az az ember picit máshogy értelmez. Mára már néha ha úgy adódik, nagyon sok odafigyeléssel, de tudok ici-picit rugalmasabb lenni, de még így is nagyon betartok mindent, viszont kezdő diabosként még inkább lényeges volt, hogy minden precízen legyen kimérve, kiszámolva, összerakva, mert akkor még új volt az egész (félreértés ne essék, most is fontos, most is figyelek rá, most is rosszul lehetek, ha valami nem olyan vagy nem annyi, amilyennek vagy amennyinek lennie kéne, csak ma már kicsit kevésbé ijesztenek meg az ilyen szituációk). Emellett pedig az egyébként tündéri, segítőkész és aranyos konyhás-néni szemlélete a diabéteszes diétát illetően meglehetősen eltért az enyémtől, így az a hét egy rettegés volt, és nem is sikerült így jól a tábor. Az volt ott az utolsó évem, mivel következő évben már nem vágytam vissza, pedig nem cukorbetegként előtte nagyon élveztem, jártam úgy 4-5 évig.
A másik tábor, ahol előtte nyáron voltam, nagyon pozitív élmény volt cukorbetegen is. Velük is megbeszéltük, hogy is lehetne megoldani a diétámat, mindenki elfogadta a betegség tényét, sőt, még azt is megszervezték, hogy legyen egy felnőtt, aki, bármit is csináltunk épp, amikor nekem inzulin- vagy kaja-idő volt, ő jött és szólt, hogy nehogy elfelejtsem a játék hevében. Ezekre a figyelmeztetésekre egy évig volt csak szükségem, a táborba viszont cukorbetegen is jártam még 4 évig, és így vagy úgy, de mindig meg tudtak nekem oldani mindent, és a gyerekek is abszolút toleránsak voltak, soha nem voltam kiközösítve. Tehát saját tapasztalatomból mondhatom, valóban minden csak és kizárólag akarat kérdése. Meg akartuk oldani, ők is meg akarták oldani, és nem volt semmi probléma. Diéta, időpontok, inzulinok, elfogadás, önfeledt játék, minden a helyén volt.
Van persze tábor kifejezetten cukorbetegeknek is, a Bátor Tábor, sokat hallottam róla, elég vegyeset, én nem voltam egyszer sem, úgyhogy erről nem nyilatkoznék.

A kórházból kikerülve - meglepő vagy sem - a legkritikusabb pont a rokonaim voltak. Anyukám persze tudott mindent, figyelt mindenre, mindig ott volt és segített, viszont a többi rokon, akiket csak sátoros ünnepekkor látogattunk, elég eltérően reagált a történtekre. Sokáig volt, aki nem akarta elhinni, hogy én azt az adag krumplit igenis le fogom mérni a kis mérlegemen, mielőtt megeszem, mert nem, nem tudom kellő pontossággal megsaccolni. Úgy érzem, ahogy szépen lassan felnőttem, és még életben vagyok, tehát működőképesnek tűnik az életvitelem, ez a hozzáállás megszűnni látszik. Hála az égnek.

Igaz, először nem így tűnik, viszont lényegében minden élethelyzetet nagyon jól meg lehet oldani, ami a cukorbetegséget illeti, sőt sok élményről egyáltalán nem kell lemondani. Az idő múlásával egyre bátrabb és bevállalósabb lesz az ember, ami egyáltalán nem baj. Lehet feszegetni a határokat, de csakis mértékkel, a szabályok betartásával! És így igenis lehet teljes életet élni és élvezni minden percét! :)

Talán ennyit láttam szükségesnek elmondani a kezdetekről, azért ha még eszembe jut valami, akkor lehet, hogy trilógia lesz ebből a témából. Persze csak ha érdekel Titeket. Lehet visszajelezni bátran (facebook-on, megjegyzésben, ahogy jól esik). :)

Minden jót mindenkinek!
Lexa :)