A kezdetek I. (ez túl nagy téma egy bejegyzéshez )

Hogy is lettem cukorbeteg? Beletörődni vagy siránkozni? Mi várhat arra, akit frissen diagnosztizálnak?

 

2006. októberében - egy hónap híján 12 éves voltam és 6.-os - Anyukám azzal állt elém, meg kéne mérni a vércukromat. Elmondta, miért. (Erről talán majd máskor írok. :) ) Belementem, méregessük csak, abból rossz nem lehet. Másnap és harmadnap reggel is teszteltünk reggeli előtt, mivel még pár évvel korábban beszereztünk egy vércukormérőt, úgyhogy az volt otthon. Ezek után, hétfőn, mentem rendesen iskolába, majd a 3. óra után jött értem Anyukám - ruhákkal, pizsamával, törölközővel, fogkefével -, hogy betelefonált a kórházba, elmondta, miket mértünk, mert nem tudta, gyerekeknél is annyi-e a normál érték, mint felnőtteknél (már tudjuk: igen, annyi), mire a nővérkének annyi volt a válasza: "Anyuka, ezzel már itt kéne lenni! Készítjük az ágyat, hozza a gyereket!", úgyhogy suliból a kórházba mentünk, ahol már 23,1 mmol/l volt a vércukrom (az irtó magas, a normál 4,0 és 7,0 között van!), bekötöttek egy infúziót, kaptam rajta folyadékpótlást és inzulint, amivel elvoltam másnapig. Másnap reggel már pennel adták az inzulin. Lényegében arra keltem, hogy szurkálódik a nővérke... de legalább akkor már ehettem is! 10 napig voltam kórházban, ez alatt beállították az inzulin- és szénhidrát-adagjaimat, megtanultam 2 könyvet, amit kaptam, a cukorbetegségről, egyszer beszéltük egy dietetikussal, szóval kaptunk ennyi kis kiképzést. Igazából arra például tisztán emlékszem, hogy úgy a második napon ülök az ágyon, megy elfele a nővérke, és megkérdezem tőle: "Akkor én most cukorbeteg vagyok?" Na nagyjából itt kezdhettem megérteni. Akkor még nagyon hihetetlen, megfoghatatlan és félelmetes volt. Nem tudtam róla semmit és az egész olyan váratlanul és gyorsan történt...

Mikor kijöttem a kórházból, egy egészen új élet kezdődött. Kötöttségekkel, odafigyeléssel, félelemmel és eleinte még az óriási "Miért?"-ekkel. Ezek a "Miért?"-ek a legzavaróbbak. Van, akinek sikerül megválaszolnia/elfelejtenie őket, vagyis feldolgoznia, elfogadnia ezt az új helyzetet; és van, akinek nem. Pedig ez volna a legfontosabb: elfogadni. Ebben volna jó, ha egy kicsit összetartóbb közösség volna cukorbeteg berkekben, hiszen a legjobb barátok és legmegértőbb családtagok sem tudnak annyit segíteni ilyen helyzetben, mint valaki, aki már mindezt átélte. Az elfogadást persze bizonyos határok között kell értelmezni. Reménykedni szabad, sőt kell is, hiszen a remény az, ami nem engedni, hogy feladjuk. Mi is úgy 1 évig reménykedtünk, hogy hátha javulni fog, hiszem úgyis csak kevés inzulin kellett még, hátha jobb lesz. Rá kellett jönnünk, hogy nem lesz jobb. Ha mindent betartok, nem lesz rossz, de jobb nem lesz! Meggyógyulni nem fogok! Kicsit paradox: Egészséges lehetek, ha mindenre odafigyelek, de meggyógyulni soha nem fogok!

Elmesélek még egy anekdotát, a reményről jutott eszembe. Mikor 2007-ben húsvétkor mentünk a rokonokhoz, volt olyan családtag, akit még nem láttam, mióta cukorbeteg lettem.Ők fuvaroztak minket a többiekhez. Egész úton a cukorbetegségről beszélgettünk, mégis mikor megérkeztünk, kaptam tőlük egy hatalmas After Eight csokinyuszit. (Hozzá kell tenni, én nagyon-nagyon szerettem az After Eight-et.) Mondanom sem kell, rettentően rosszul esett. Azért magamra varázsoltam egy halvány mosolyt és csöndesen megköszöntem, majd odavittem Anyukámhoz, és mutattam, mit kaptam, ő persze tudta jól - ahogy én is -, hogy nem ehetem, és látta, mennyire rossz kedvem lett tőle. Annyit mondott: "Tudod mit? Otthon elrakjuk, hátha egyszer még megeheted!" és sugárzott belőle a remény, holott mindketten jól tudtuk, hogy soha nem ehetem már meg azt a nyuszit. Otthon valóban elrakta a spájzba. Várt a nyuszi sokáig. Rám várt, hogy egyszer majd talán megehetem, egyszer talán szabad lesz... Nem ehettem meg. Úgy fél évvel később eszembe jutott, és megkérdeztem Anyut, hogy ugye az azért már elfogyott, kár lett volna érte. Természetesen, el (Anyu is nagyon szereti az After Eight-et :) és Ő legalább eheti is :) ), de attól még az a csokinyuszi nekem azóta is egy örök emlék és a remény szimbóluma.

Még az elfogadáshoz visszakanyarodva: Én fél évig minden este sírtam, mert mindig előjöttek a "Miért?"-ek és a jövőtől való félelem. Emlékszem az egyik akkori gondolatomra. 12 évesen, mikor mindenki arra vágyik, hogy elfogadják, megfeleljen a környezetének, szeresség, esetleg népszerű legyen, szerintem természetes gondolat volt: "Mégis melyik srác fog majd szeretni egy felhúzott vekkerórát?!" Igen, akkoriban elég negatívan láttam a dolgot, de ez szerintem egy ideig természetes, és valóban felhúzott vekkerórának éreztem magam, és 12 évesen ez tényleg egy komoly kérdésnek tűnt. (Ja, igen, az eddigiekből talán még nem derült ki egyértelműen, hogy lány volnék. :D) Aztán viszont egyszer csak eszembe jutott, hogy biztos van ennek valami célja, valamire jó lesz ez még nekem; nem tudtam, mire, de tudtam, hogy nem történhetett cél nélkül. (Mindenki foghatja ezt, amire akarja, Istenre, Sorsra, a természet törvényeire, vagy nem is tudom, mi mindenre lehet...) Én így fogadtam el. Talán más máshogy, de nekem ez sokat segített. Azóta is azt vallom, AMI NEM ÖL MEG, AZ MEGERŐSÍT!

Folytatása következik...! :)
További szép napot Mindenkinek!